Utolsó rész, és igen tudom, hogy sokat kellett rá várni, sajnálom :( de köszönöm annak aki elolvasta, és remélem azért nem volt olyan rossz első próbálkozás :)

12. rész

2 évvel később

Nehéz. Nagyon nehéz. Sokszor csak ülök a szobámba, csendben, magányosan, és úgy érzem nincs értelme az életemnek. Csak apu miatt tartom magam, de belül mardos a bűntudat. Soha nem tudom elfelejteni, hogy ha nem kezdeményezek kapcsolatot valaki mással, akkor nem veszünk össze Olivérrel, és akkor ez az egész nem történik meg. Apu persze mindig nyugtat, hogy ne magamat okoljam, hiszen ha ennek így kellett történnie, akkor enélkül is megtörtént volna. Lehet, hogy igaza van, de mi van ha nem? Akkor mégis az én hibám? Annyi kérdés maradt bennem, amire már sose kapok választ... Két ember hagyott itt, akiket mindennél jobban szerettem, és úgy érzem, ezt nem tudtam eléggé kimutatni irántuk, és nem becsültem meg őket eléggé.

Azóta sok minden változott, úgy érzem sikerült feldolgoznom az eseményeket, és már csak a magányos, egyedül töltött pillanataimban gondolok a gyászra. A fájdalom soha nem fog eltűnni az életemből, de talán így a legjobb.
Niki és Anna rengeteget segítettek, sokat beszélgettünk, de amikor csak csendben akartam lenni és bámulni a szobám falát, akkor abban is partnerek voltak, amit nagyon köszönök nekik, hiszen nem lehetett egyszerű nekik sem, mikor ők is fiatalok, és legszívesebben buliznának, vagy szórakoznának, de soha nem láttam az arcukon, hogy ez bármiféle gondot okozott volna nekik.
Apu is nagyon jól viselte a történteket, sose láthattam sírni, pedig tudom, hogy sírt, nem is keveset, mert este a szobájából mindig halk zokogás tompa zaja szűrődött ki. De előttem soha nem mutatta a gyengeségét, ami talán így volt a legjobb, mert akkor én is könnyebben elsírtam volna magam. Ami azt illeti én is rengeteget sírtam, de én sem szerettem apa előtt. Mára már nem szoktam sírni, csak ha régi képeket nézegetek, akkor persze felszakadnak a régi, de talán mára már begyógyulni látszó sebek.
Hogy mi történt Gáborral és Kamillával? Igazából nem tudom. Úgy tudom szakítottak, mert utána még Gábor egyszer felhívott, hogy sajnálja ami történt, és esetleg találkozhatnánk. Nem gondoltam, hogy lehet még valaki ennél is bunkóbb, de gondoltam, lehet, hogy én értelmezem félre, és csak beszélgetni szeretne, ezért rákérdeztem, hogy mi a szándéka, és azt mondta, hogy mozizhatnánk, aztán beülhetnénk valahova, aztán majd meglátjuk... Na itt elszakadta a cérna, és a telefonba üvöltöztem vele, hogy mégis hogy képzeli, hogy én gyászolok, ő pedig erre egyáltalán nincs tekintettel. Nagyon mérges voltam, és megmondtam neki, hogy ne keressen többet, de utána még állandóan hívogatott, és sms-eket küldött, de nem válaszoltam rájuk, így előbb-utóbb eltűnt.
Azóta nem volt semmilyen kapcsolatom, igaz voltak jelentkezők, de én hárítottam, el a lehetőséget, mert úgy éreztem, hogy még nincs itt az ideje a továbblépésnek, még túl korai.
Elkezdtem az egyetemet is, egy évet halasztottam, mert abban az egy évben nem tudtam volna felhőtlenül koncentrálni a tanulásra és az egyetemi életre. Most viszont nem is baj, hogy valamivel lefoglalom magam. Az egyetemen rengeteg új barátot szereztem. Ők nem ismerik a múltam, ők egy életvidám, gondtalan lánynak hisznek, nem tudják, hogy a mosoly mögött egy vérző szív van. De nem is szeretném beavatni őket, mert nem akarom a sajnálatukat hallgatni. A fiúknak, akiket leráztam, azoknak sem az igazat mondtam, pont azért, hogy aztán ne legyen az, hogy mindenki engem sajnál, mert akkor újra előtört volna belőlem minden...
Apu persze állandóan mondja, hogy nyugodtam járjak szórakozni, és ne utasítsak el egyből minden fiút, ne legyen bűntudatom, mert már elég idő telt el, és senki nem fog rám rossz szemmel nézni, hiszen most vagyok fiatal, és most kell bulizni és ismerkedni. Én persze tudom, hogy igaza van, és biztosan anyuék is ezt mondanák.
Apuval azóta sokban változott a kapcsolatunk. Rengeteget beszélgetünk, mindent elmondok neki, és ő is nekem. Jó, hogy így alakult, hiszen eddig anya volt az akivel több dolgot megbeszéltem, és legalább ezek a beszélgetések nem tűnnek el az életemből. Időközben apuval megtanultunk főzni, amin nagyon sokat nevettünk és sírtunk is. Én valamennyire tudtam egy-két "trükköt", de apa teljesen sötét volt a konyhában, hiszen eddig mindig anya főzött ránk, de ezen is túl kellett esnünk. Együtt. Az egészben ez a legjobb, hogy nem hagyott magamra, a saját világába fordulva a gyász idejére -pedig alapjában véve ilyen típus, és azt várná tőle az ember- és nem hagyott magamra, a gondolataimba fordulva.
Abban a bizonyos egy évben pszichológushoz is jártam, mert eleinte nehezen ment az elfogadása annak a tudatnak, hogy nincsenek többé, de úgy érzem büszkém mondhatom, hogy túl vagyok a nehezén, és bármit is teszek, ők már nem jönnek vissza. Ennek valószínűleg így kellett történnie, és a mi dolgunk az, hogy ezt elfogadjuk...