Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem, de ígérem igyekszem a többivel is :)
6. rész
Mikor este álomba
sírtam magam, (ami nem ment valami könnyen és nem akartam, hogy Olivér is
meghallja) reggel nagy csend fogadott, és ahogy fordultam egyet az ágyban, (már
amennyire tudtam a törött lábammal) Olivért sem találtam az ágyban. Kicsi meg
is ijedtem, hiszen egyedül nem is tudok felkelni, de a szomszéd szobából sem
hallottam hangokat. Mivel jó lett volna felkelni, ezért Olivért felhívtam, mert
nem tudtam, hogy anyáék között még mindig fagyos-e a hangulat. Amikor
tárcsáztam a számot, nagyon sokat csöngött ki mire végre felvette:
-
Szia, valami baj van?- mondtam a
hangomban nem kis félelemmel. (Mert hát mégis egyedül ébredek a törött
lábammal, és a szüleim tegnap haragban feküdtek le).
-
Nem, dehogy nincs semmi baj, csak
a szüleiddel leugrottunk a büfébe meginni egy kávét és megkértük a pincért az
étteremben, hogy hozzon fel nekünk reggelit.
-
Ja, értem, és valaki fel tudna
jönni, segíteni nekem?- kérdeztem némi csalódottsággal a hangomban, mert mégis
hogy hagyhatnak ott, mikor mozdulni is alig tudok.
-
Persze, egy perc és ott vagyok.-
tényleg nemsoká megérkezett én, pedig ilyen kellemetlenül és szánalmasan még
szinte soha nem éreztem magam.
-
Itt vagyok, bocs, hogy várnod
kellett. Miben segítsek?- kérdezte Olivér olyan kedvesen és udvariasan, hogy rögtön
megbocsátottam neki azt, hogy itt hagyott. J
-
Csak segíts felülni, kezdésnek
elég lesz.- és ekkor ért az a szörnyű megaláztatás, hogy Olivérnek legalább
háromszor kellett próbálkoznia, mire felhúzott, de végül sikerült.
-
Így jó lesz?
-
Igen, tökéletes, köszi. És mi van
anyuékkal? Veszekednek még?
-
Már nem mondanám veszekedésnek, de
még nem teljes a harmónia, pedig próbáltam beszélni a fejükkel.
-
Áh, ilyenkor semmi nem ér, de
azért köszi, hogy megpróbáltad.- mondtam hálásan.
Mivel kocsival Görögországba, és nem repülővel, ezért hamar
indulni kellett tovább, és a kocsiban még mindig tartott a „haragszomrád” és a
„nemszólokhozzád” anya és apa között. Komolyan egy szót se szóltak, de nem hogy
egymással, még velünk se beszélgettek, bár lehet, hogy ez így jobb is volt. Az
út lassan és unalmasan telt, és ami a legrosszabb volt, hogy Olivérrel se
nagyon tudtam beszélni, mert olyan kínos csend uralkodott, hogy senki nem
akarta megtörni. Viszont az utolsó 10 perces pihenőnél valami történt. Csak egy
benzinkúton álltunk meg, én csak a mosdóba szálltam ki, utána már pattantam is
vissza a kocsiba. Anyuék viszont még ittak egy kávét a benti büfében. Amikor
kijöttek, és tovább indultunk, úgy viselkedtek, mintha nem is történt volna
semmi. Mi csak néztünk, de nem kérdeztünk semmit, mi is úgy tettünk mintha nem
lenne semmi különös ebben. Soha nem tudjuk meg, hogy akkor ott bent mit
beszéltek, de a lényeg, hogy kibékültek J. Innen már csak egy
óra volt a szállás és amikor megérkeztünk, nagyon örültem. A szálloda gyönyörű,
az emberek kedvesek. Bár így kicsit nehéz volt szétnézni a törött lábammal és a
tolókocsival, de megoldottam J. Amikor a
társalgóba értem, hallottam, hogy a legtöbben angolul vagy németül beszélnek,
na meg persze görögül, de nekem ezzel nem volt bajom, mert az angolt és a
németet jól beszélem, és így el is kezdtem beszélgetni egy lánnyal, aki azt
mondta, sajnálja, hogy eltört a lábam, mert így nem tudok úszni a tengerben.
Ezután magyar szavakra lettem figyelmes, és rögtön arra fordultam. Egy fiú és
egy lány volt az, és odamentem hozzájuk.
-
Sziasztok! Hallottam, hogy
magyarul beszéltek, és gondoltam idejövök. Amúgy Lili a nevem.
-
Szia. De jó, hogy te is magyar
vagy, itt nem sok akad belőlünk.- mondta a fiú.- Én Gábor vagyok, a húgom pedig
Kamilla. – mutatta be magukat.
-
Látom, eltört a lábad. Gondolom
így úszni sem tudsz. –érdeklődött Gábor.
-
Sajnos nem, de már kezdem
megszokni.- ekkor kicsit arrébb álltak, mert egy idős hölgyet engedtek el, és
én is mentem volna arrébb, de a tolókocsi akadályozott. Majdnem felborultam, de
szerencsére Gábor időben elkapott, és mélyen a szemembe nézett…
