4. rész

Milyen buta is voltan!

Legalább 2 óráig ültem a házunk tövében, és amikor bementem, anyáék ott álltak előttem, és úgy néztek rám, mintha legalább egy gyilkos lennék. Nem akartam beszélni senkivel, és normális esetben ilyenkor bezárkóztam volna a szobámba, de anyáék ezt megakadályozták.

-         Lili! Mégis meg tudnád nekem mondani, hogy mégis hol jártál, úgy 2 óráig, főleg, hogy egy szóval sem említetted, és még a mobilodat is itthon hagytad. – szidott le alaposan anya.

-         Bocsi… öööö... izé… csak sétáltam – mondtam a legkézenfekvőbb választ, mert tényleg így volt… egy darabig J

-         Az egy dolog, de legalább a telefonodat magaddal vihetted volna – dorgáltak meg ismét a szüleim.

-         Oké, bocsi, de most fel szeretnék menni a szobámba, persze, csak ha nem zavarom meg a napirendeteket ezzel – dacoskodtam.

-         Először is addig nem mehetsz fel, amíg ilyen szemtelen vagy, mégis mi történt veled, mióta hazajöttél ilyen vagy. – érdeklődött anya, de ezt még nem akartam vele megosztani, amit az imént láttam.

-         Oké, oké bocsánat, és nem történt semmi, csak ideges vagyok a holnapi matekdoga miatt, és nem lenne gond, ha átjön Niki vagy Anna, hogy együtt tanuljunk?- próbálkoztam. Persze tanulásról szó sem volt, csak valakinek ezt el kellett mondanom.

-         Hát… nem is tudom – sandított anya apára, aki egy alig észrevehetőt bólintott. – Jó, legyen – adta be a derekát anya. Ezzel együtt felmentem a szobámba, és tárcsáztam Annát. 5 kicsöngést vártam, de nem vette fel, és akkor gondoltam Nikit is megpróbálom. Kicsöng…

-         Szia, Lili! – köszönt a kagylóba azzal az életvidám, és bájos hangjával.

-         Szia… öö… ráérsz most?

-         Aha, miért?

-         Hát… izé… átjöhetnél, mert dumálnunk kell.

-         Megijesztesz, 2 perc és ott vagyok- mondta végül a telefonba és letette. Nikiről amúgy annyit kell tudni, hogy már nagyon régóta a barátom, és neki bármit elmerek mondani. Mindig kedves, életvidám, és nagyon aranyos. Annát is nagyon szeretem, de őt még nem olyan régóta ismerem, és bár benne is megbízok, vele nem tudok olyan gördülékenyen beszélgetni. 2 perc múlva csöngettek.

-         Megyek anyaaa!!!- kiáltottam le a lépcsőn, és már szaladtam is, aminek nem lett jó vége. Ahogy futottam, a harmadik lépcsőfokról úgy lezuhantam, hogy szerintem még a szomszéd utcában is hallották.

-         Jól van, azért nem kell így sietni! – mondta anya, és felsegített, de nagyon fájt a lábam. Kinyitottam az ajtót, és szó szerint Niki karjaiba estem, mert annyira fájt a lábam.

-         Ilyen nagy a baj?- kérdezte meglepetten, és segített beljebb jönnünk.

-         Ja, nem csak leestem a lépcsőről, nagyon fáj a lábam- bicegtem felfelé, akármennyire is fájt az, amit Olivér tett velem, elnevettem magam. Mikor leültünk az ágyamra, Niki a lényegre tért.

-         Nos, mi a gond?- kezdett bele.

-         Nem is tudom, hát láttam valamit, ami nagyon elszomorított…- kezdtem.

-         Jesszus mond már!!!

-         Oké mondom… hát… izé Olivérről lenne szó…, hogy szerintem …megcsal. - böktem ki nagy nehezen.

-         Micsoda? Nem lehet, hogy valamit félreértettél, és nem is úgy van, ahogyan gondolod? Hiszen Olivér nagyon szeret.

-         Igen tudom, vagyis én is így gondoltam, de most már nem igazán tudom.

-         Mégis mi történt pontosan?

-         Az egész úgy kezdődött, hogy anyáéknak szólt, hogy jön ma délután, utána nem sokkal felhívott, hogy mégis csak reggel tud jönni, és ezzel lecsapta a telefont. Ekkor gondoltam elmegyek a szüleihez, hogy tudnak-e ettől valamit, de ahogy az utcájukba fordultam, megláttam egy szép szőke lánnyal, amint szorosan átölelte. Most szerinted ez mit jelent?

-         Nem is tudom ezt meg kellene beszélnetek.

-         Most per pillanat látni sem akarom.

-         De mi lesz így a nyaralásotokkal?

-         Nem tudom, de holnap reggel idejön, és ha erre nem tud rendes magyarázatot adni, akkor ennek vége, és a nyaralásra sem jön.

-         Lehet, hogy tényleg félreértettél valamit- próbálkozott Niki.

-         Nem tudom, de azt sem tudom, hogy mi lesz így a lábammal, mert nagyon fáj, és nem is igazán tudom mozgatni. Így hogy fürdök a görög tengerbe?

-         Ha Olivérrel kibékültök, akkor ez lesz a legkisebb gondod, uh, már ennyi az idő? Bocsi nekem mennem kell, de köszi, hogy elmondtad. –köszönt el Niki

-         Figyi, én, köszi hogy eljöttél, és ha nem lenne gond, akkor én nem mennék le, mert nagyon fáj a lábam, de te felküldenéd a szüleimet?

-         Persze, és ne aggódj, minden rendben lesz.

-         Köszi, majd hívlak!- mondtam végül, és Niki még intett egy utolsót.

-         Sziasztok! Én megyek is. – szólt oda Niki anyáéknak.

-         Máris, édesem, azt hittem maradsz velünk vacsira? Pedig rántott húst sütöttem krumpli pürével. Úgy tudtam te is szereted. – mondta anya kissé csalódottan.

-         Igen, szeretem, de most haza kell mennem, de köszönöm a meghívást, és Lili azt üzente, hogy menjetek fel, gondolom a lába miatt, mert nagyon fájt neki, azért is nem jött le.

-         Rendben drágám, köszönöm, hogy beugrottál, és gyere máskor is, de ugye azt tudod, hogy most 2 hétig nem leszünk itthon?- kérdezte anya

-         Igen azt tudom, és én köszönöm a vendéglátást, de most már tényleg mennem kell, mert anyukám aggódni fog. – próbálta kihúzni magát a beszélgetésből Niki, csak hát anyánál ez nem olyan könnyű.

-         Persze, persze, nyitom a kaput. Mikor elment Niki, hallottam, ahogyan feljönnek a lépcsőn. Benyitottak a szobámba.

-         Kicsim, mi a baj? – sápítozott anya.

-         Nem tudom, de nagyon fáj a lábam, és nem tudok ráállni. – panaszoltam aggódó édesanyámnak a tüneteimet.

-         Apa, azonnal öltözz, és indítsd a kocsit! – parancsolta anya apának. Apa, mintha ott sem lett volna az előző 1 percben, mikor elmondtam, hogy mi a bajom, de nem akarta mondani anyának, de én láttam rajta. Csak azt tette, amit mondtak neki.

-         Most pontosan mit tervezel, és hova akarsz hurcolni? – kérdeztem anyát.

-         Ugyan, Lili, így nem vághatunk neki, egy nyaralásnak, meg kell tudni, hogy mi történt a lábaddal, mert lehet, hogy csak megzúzódott, de lehet, hogy rosszabb. - ecsetelte anya a nem túl bíztató tényeket.

-         Oké, és akkor most röntgen? Este tízkor?

-         Ott ilyenkor is van valaki! Ne vitatkozz, csak menjünk. – idegeskedett anya, ami már engem is idegesített. Beültünk a kocsiba, és apa megszólalt:

-         Akkor hova lesz? – na, ez a mondat anyánál kiverte a biztosítékot.

-         Mi az, hogy HOVA??? Nem elég világos a helyzet? – dühöngött anya, miközben és a fülébe súgtam, hogy a sürgősségire. Ekkor persze próbált apa mentegetőzni.

-         Jó, csak vicceltem.

-         Vicc!!! – kiabált tovább anya

-         Hagyjátok már abba!!! – kiabáltam most már én is dühösen, mint aki eszét vesztette, mert egyszerre szakadtak a nyakamba a bajok: A fiúm valószínűleg megcsal, a lábamat kitöröm, a szüleim kiabálnak egymással, és holnap indulunk nyaralni. Szuper!

-         Bocsi drágám, de apád nagyon felhúzott, hogy soha nem tud rendesen figyelni semmire. – ordibált még mindig anya.

-         Jó, csak menjünk már az orvoshoz, mert tényleg nagyon fáj a lábam. – győzködtem őket, mire rá 10 percre elindultunk. Na, végre! Kb. 5 percet kellett várni a váróba, mikor az asszisztens kiszólt:

-         Darvas Lili! – ekkor anyáék besegítettek, és feltettek a vizsgáló asztalra.

-         Mi történt?- kérdezte az orvos kedvesen.

-         Leestem a lépcsőről, és nagyon fáj a lábam, és nem igazán tudom mozgatni. – panaszoltam a dokinak.

-         Értem, akkor kellene egy gyors röntgen, nem kell messzire menni, mert itt van a rendelőmben, csak pár méter. – szólt oda az orvos, és anyáék átsegítettek a terem másik oldalába, majd megröntgenezett. A kép perceken belül láthatóvá vált, és tisztán látszott, hogy a lábam eltört. Ekkor nagyon megijedtem.

-         Bizony, ez egy ki törés! – mutatta be a tényt a doki. – Nem vészes, de még járógipszet nem kaphatsz. Ezt a gipszet felteszem most, és ebben nem szabad járni, és 3 hét után kell visszajönni, hogy lecseréljem a járógipszre, ami még 2 hét. – fejezte be.

-         Hát… az a helyzet, hogy holnap indulunk Görögországba nyaralni 2 hétre… - jegyezte meg halkan anya.

-         Ami azt illeti, nyaralni el mehetnek, ha Önöknek ez nem probléma, viszont vízbe nem mehet, és fürdésnél is segítségre lesz szüksége, mert a gipszet nem érheti víz.

-         Mit is mondjak, ez remek… - bosszankodott anya.

-         Szívem, ne idegeskedj, majd kitaláljuk, hogy legyen. – nyugtatta apa anyát.

-         Gyere, Lilikém haza megyünk. – sóhajtott anya. Otthon ágyba raktak, és hallottam, ahogyan elvonulnak beszélgetni a holnapról, amihez egyre inkább nem volt kedvem. Egész éjszaka egy cseppet sem aludtam, egyrészt Olivér viselkedésén gondolkodtam, másrészt nagyon fájt a lábam. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz így a nyaralással. Reggel apa bekopogott a szobámba és bejött.

-         Hogy vagy? – kérdezte.

-         A lábam eléggé fáj. Most mi lesz így? – kérdeztem szomorúan.

-         Olivér mindjárt itt lesz, de anyáddal úgy döntöttünk, hogy a döntés rajtad áll, ha úgy érzed, így is jól tudod magadat érezni, akkor elmegyünk, ha nem akkor, lemondjuk. – mondta apa.

-         Majd még gondolkozom, de szerintem elmehetünk, csak nem megyek a vízbe. – szomorkodtam.

-         Azt nem, de a várost attól még körbe tudjuk sétálni… - csillant fel apa szeme, és meg csak értetlenkedtem. – Nagyapa tolószéke összecsukható, és így a nyaralásra is el tudjuk vinni, és tudunk sétálni. Na, tetszik?

-         Igen. – örültem meg egy pillanat alatt, és a nyakába ugrottam. Bele is ültem a székbe és apa levitt a nappaliba. Ki idő után csengettek, és gondoltam, hogy gyakoroljam a közlekedést ezzel az izével, majd én kinyitom az ajtót. Oda is gurultam, és kinyitottam az ajtót, és ott állt… Olivér.

-         Szia – köszöntem halkan, és rögtön elkaptam róla a tekintetemet.

-         Szia-, köszönt meglepetten- Veled meg mi történt? – kérdezte, és hajolt volna le, hogy puszit adjon, de én elhúztam az arcomat.

-         Gyere be, szeretnék veled beszélni. – szögeztem le, és ahogy beértünk anya meglátta Olivért.

-         Szia! Végre itt vagy! Már nagyon vártunk, és ha gondoljátok, akkor mehetünk is lassan! – örvendezett anya.

-         Oké anya, csak van egy kis megbeszélnivalónk!- próbáltam anyának sokat sejtetően mondani, de ne vette a lapot.

-         Persze, de siessetek- kapizsgált valamit anya.

-         Várj, hadd segítsek! – jött utánam udvariasan Olivér, amint én szerencsétlenkedtem a kerekesszékkel.

-         Köszi-, mondtam hálásan.

-         Miről akartál beszélni?- nézett rám Olivér.

-         Csak nem igazán tudom, hogy szeretsz-e még engem…

-         Micsoda? Miért ne szeretnélek?

-         Csak láttam valamit, ami erre utal… és ha így van, nincs értelme ebbe e nyaralásba belevágni…

-         Mégis mit láttál?

-         Csak annyit, hogy láttam amint megölelted azt a szőke lányt… ezt nem tudom máshogy érteni, de örültem volna, ha te mondod el, és nem így kell megtudnom…

-         Mi? Te ezt teljesen félreérted, azt sem tudod, hogy ki az a lány, és máris ítélkezel. Ne tedd, ezt kérlek, mert így tényleg nincs értelme a nyaralásnak…

-         Akkor mégis ki az a szép szőke lány, akit ölelgettél?- vontam kérdőre.

-         Az a lány… a volt barátnőm, és egyben a legelső barátnőm, és azért öleltem meg, mert ma utazik el Franciaországba, és nem tudja, mikor jön haza. Csak azért öleltem meg, mert barátok maradtunk a szakítás után is, és el akartam búcsúzni!- mondta, és én teljesen ledöbbentem.

-         Ó… szóval…izé…- dadogtam összevissza.

-         Ne is mondd… nagyot csalódtam benned, nem gondoltam, hogy ennyire nem bízol meg bennem.- fakadt ki és kiviharzott, én meg ott álltam teljesen megsemmisülve.